• Elena & Damon • Salvatore panzió

Jól esett végre egy kölcsönös mosolyt látni valakitől. Belépkedtem a panzióba, majd visszafordultam Damon irányába mikor az az idegtépő mondat elhagyta a száját: " Nem zavarsz most per pillanat nincs itt Rebekah. " - csak egy röpke szemforgatásos megjegyzést tettem rá, majd követtem tekintetemmel a férfi cselekedeteit miközben töltött magának egy pohárka whiskeyt.
- Az a sóhaj.. Tudod, amikor az ember az ajtótok előtt áll, mindig fel kell készülnie a legrosszabbra. - szélesedett ki a mosolyom, egy pillanatra ismét leforgott bennem az ősi vámpírral való Damon incidens. Mikor felém nyújtotta az alkohollal teli üveget akaratlanul is összevontam szemöldököm. Felejtsd el Elena, tudod ,hogy az a kicsi is megárthat. Mégis vállat vonva elvettem a poharat az ujjai közül.
- Miért is ne? - feleltem kicsit rekedten. Sosem tartottam jó ötletnek a problémáimat az italba fojtani - ahogy egyesek teszik - bár a dolog e pillanatokban nem foglalkoztatott. Túl rövid az élet ahhoz ,hogy állandóan magunkat sajnálgassuk, és ha egy kis whiskey kell ahhoz ,hogy pár percre ellazuljak, vagy elfelejtsem a problémáimat, állok elébe.
- Minden rendben? - érdeklődtem, majd kicsit megemeltem italom. - Mostanság elég sokat iszogatsz. - helyet foglaltam a közeli fotelben, miközben a poharam tartalmába szürcsöltem. Szinte égette a torkomat, amit ki is fejezhetett a feltörő köhögésem. - Egek.. - reagáltam halkan. - Ez elég.. erős.

Mintha minden egy perc leforgása alatt történt volna; ahogy Damon előttem állt, és arcom két tenyere közt hevert. Az elhangzott mondatok tőle, és az az apró csók amit homlokomra ejtett...még magam se tudnám megmagyarázni leginkább milyen érzelmeket keltett bennem. Akárhogy is, élveztem a történteket, hisz melyik élőlénynek ne esne jól egy kis törődés? Az utóbbi időkben rettentő egyedül érzem magam, természetesen nem ,mint barátok, családtagok terén. Az embernek szüksége van az életben egy társra, aki mellette áll, vagy akinek a vállán néha kisírhatja magát - de ami a legfontosabb, hogy őszintén szeresse őt.
Csak tétlenül meredtem a felettem lévő türkizkék szemekbe, ujjaim akaratlanul is körbefonódtak csuklóin. Mikor rákérdeztem arra ,hogy bántja e valami, más válaszokra számítottam. Olyasmikre amitől nem keletkezik görcs a gyomromba, és nem szembesülök az ilyesfajta dolgokkal. De legalább Damon őszinte, amit díjaztam. Viszont az idősebbik Salvatorehez keletkező érzelmeimnek nem nyithatok kaput amíg ilyen érzelmi elfogultság köt az öccséhez.
- Damon...kérlek. - suttogtam miközben lassan levontam tekintetem a padlóra. Automatikusan tört fel belőlem ismételten egy mély sóhaj, talán az ilyen helyzetek váltanák ki belőlem? - Na tessék, megint. - húzódott egy halványka mosoly ajkaimra, miután levontattam arcomról Damon kezeit. Hátat fordítva nyúltam ismét a whiskey-is poharamért, melynek tartalmába hirtelen hörpintettem bele.
- Ne haragudj, én csak... - köszörültem meg halkan torkomat, majd csak kémleltem az italomat. Egyáltalán miért kértem elnézést, az számomra is rejtély.

Talán nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy Damont kellett volna felkeresnem. Túl sok ki nem mondott szó, és elengedett megbeszélni valók vannak köztünk, amikről ha akár csak véletlenül is szót ejt a másik, biztos nagy zűrt kavar maga után. Elég ha csak az utóbbi jelenetre tekintünk. Habár, legalább ha valaki, akkor ő eltűri a szerencsétlenségeimet mind fizikailag, mind lelkileg. Akkor mikor még vérfarkas harapás éktelenkedett a karján, és azon az ágyon bevallotta valós érzéseit, kimondta ,hogy többet érez ,mint puszta kötődést, talán egy életre megmaradt bennem. Attól a pillanattól kezdve tudtam ,hogy ez a tény még számtalanszor fog zavarba ejtő "problémákat" okozni. Problémák...valószínűleg erre ez a legrosszabb jelző.
Még háttal állva a vámpírnak hallgattam szavait, majd kérdésére lassan felé fordultam. Egy ideig kínos csend állt be a szobába...egyszerűen kénytelen voltam ésszerű szót kibökni a számon. Nem is értem, Damon ,hogy kezelheti ilyen lazán ezt a dolgot. Talán azért mert férfiből van, méghozzá ő Damon Salvatore...nem a legjellemzőbb tulajdonsága együtt pityeregni egy emberrel, aki ráadásul még egy nő is.
Bizonytalan léptekkel elindultam a kanapé felé a pohár italommal, majd nagy ívben elkerülve a fotel területét leültem. Nagyot nyelve próbáltam magamban csillapítani a dadogás lehetőségét, mielőtt bármit is mondanék.
- Biztosan erről kéne beszélgetnünk? - vontam felé tekintetem egy másodpercre, arcomon valami zavart mosoly féleség tükröződött.
- Legyen... - szisszentem fel megadóan, majd tenyeremmel dörzsölni kezdtem combomat a bennem áradó feszültség következtében. - - Tudom ,hogy ez nem épp a legkellemesebb téma, de tennünk kell valamit...Stefannal. - az utolsó szót szinte alig lehetett érteni rekedtségemtől. Féltem Damon reakciójától, talán nem itt volt az alkalom felhozni ezt a témát, de valahogyan el kellett vonnom a gondolataimat az utóbbi jelenetről.

Csak kábán, hunyorogva pislogtam a nagyvilágba, mikor erőt véve magamon tekintetem egy ismerős türkizkék szempárral találkozott. Puha, enyhén fagyos ujjainak siklása arcomon holmi megnyugvást költöztetett belém. Kénytelen voltam bármiféle emlékfoszlányt találni az utóbbi pár percről, de egyedül csak egy kézzelfoghatóra tudtam hagyatkozni, az pedig a padlón heverő szilánkokra tört pohár volt. Damon megjegyzése alapján valószínűleg a whiskey az oka, amit a férfi szaporán tüntetett el markomból. Az utóbbi időben elég gyakran nyúltam alkoholért, habár volt is okom rá, nem hiszem ,hogy ez lenne a legjobb variáció a problémák megoldására. Még ha magamra próbáltam is elvonakodni az imént megtörtént esetről, nem ment. Valahogy érzem ,hogy ez a férfi szempontjából ez nem csupán egy kedves, baráti gesztus akart lenni.
- Persze..minden rendben. - feleltem rekedten, majd biccentettem egy bágyadt mosoly keretében. - De mi történt? - utaltam az üvegdarabkákra kezében, miközben kissé meginogva hátradőltem a kanapén. Mielőtt még választ kaphattam volna kérdésemre egy igen érdekes, de mindenekelőtt furcsa téma szúrta meg fülemet. Nem igazán volt a fontos számomra, hogy miért is térhettünk ki a Carolineval kapcsolatos témákra, sokkal jobban érdekeltek azok a szavak. amik elhangoztak a nappaliban.
- Caroline megcsókolt?! - emelkedett meg hangom egy kis hitetlenkedéssel megízesítve. Felvont szemöldökkel kémleltem Damon keserédes mosolyát, amit valószínűleg az az apró féltékenységgel megejtett hangsúly váltott ki belőle. Fogalmazzunk úgy ,hogy inkább meglepett a dolog, főleg azok után ,hogy Tyler képes volt elhagyni Mystic Fallsat miatta ,hogy egy jobb ember lehessen. - Ne haragudj, nem mintha rám tartozna. Hisz, két felnőtt emberről van szó, gátlások nélkül... - feleltem egyszerűen, miközben kezem automatikusan nyúlt az asztalon lévő pohárért, de útközben jobbnak láttam megállítani a kezem. Verd ki a fejedből Elena Gilbert!

*bocsi a késésért! *

Kissé meginogtam. Mintha 5 percre kikapcsolt volna az agyam, vagy akár egy pillanatnyi emlékezetkimaradás áldozata lennék. És ,hogy mindezt a rövidke időt Damon társaságában töltöttem, kicsit sem javít a közérzetemen.
Még mindig nem tudtam, igazán mit kéne hinnem a Carolineról szóló esetről. Meglepő, az egyszer biztos, de nem kell mindenáron beleütnöm az orromat. Ahogy mondtam, két gátlástalan, felnőtt emberről van szó. Féltékenységre...azt hiszem...nincs semmi okom, ahogy arra ,hogy elítéljem őket. Persze Damon arcán ez az idegtépően elégedett vigyor, nos, fogjuk rá ,hogy jogos.
Mikor épp a whiskeyvel teli pohárért nyúltam, a férfi habozás nélkül az utamba állt. Igen, azt hiszem ennél jobbat nem is tehetett volna értem ebben a pillanatban. Mégis mit képzeltem?! Az a nő, aki egész életében ellenezte az alkoholt, most pont ő akar az italba menekülni. De Elena Gibert az a típus volt, aki a problémáit inkább a naplójába fojtotta el, és azzal osztotta meg. Sosem akart másokat terhelni vele. Aztán jött egy férfi, akiről történetesen kiderült ,hogy vámpír, de mégis támaszkodhatott rá. Felhagyott az írással. De mikor a biztos pont, Stefan is elhagyta egy csábítóbbnak látszó életért, úgy érezte teljesen egyedül maradt. Legalábbis így érezte. Nagyot tévedett. Sosem maradt egyedül. Bonnie, Caroline, Matt és még annyian mások is támogatták ebben a nehéz időszakban, legfőképp Damon, akinek most szintén szüksége van egy támaszra. Épp itt lenne a megfelelő alkalom, hogy Elena viszonozza mind azt amit érte tett, de amit ő kíván, egyszerűen nem adhatja meg. Hogy miért? Még magának is rejtett ok ez.
- Nem vagyok könnyű eset? Ezt meg hogy értsem? - kérdeztem egy zavarodott mosoly keretében, míg megkönnyebbülve éreztem ,hogy a felgyülemlett feszült levegő szétoszlott az előtérben. Az étvágyamról tett érdeklődést elintéztem egy gyors fejrázással.
- Köszönöm, nem igazán. Na és te? - érdeklődtem kölcsönösen, mikor a bennem lévő hangocska már túl későn parancsolt megálljt. - Oh, nem úgy értettem. - temettem tenyerembe arcomat, hogy elrejthessem vörös árnyalatot öltött arcomat. Mégis csak csak egy olyan lénnyel nézek szembe, akinek a majdnem egyedüli kosztja történetesen az ereimbe csordogál.

❝ Fogalmad sincs róla hány ember próbál
nap ,mint nap a közeledbe férkőzni, de te
mégis képes vagy rám pazarolni az időd.
Tudod pont ezért kedvellek, barátom. ❞

Daylle Deanna Schwartz


- Damon, hagyd abba! - tört fel egy kacagással teli sikoly torkomból, miközben kitartóan kapálózva próbáltam kitérni Damon karjai elől. Kész kínzás volt számomra a csikizés, már egész kicsi korom óta, bár kinek nem az? Mégis ez az egyik legpraktikusabb és egyben legegyszerűbb módja annak, hogy a másiknak "örömöt" szerezzünk. Vagy csupán téma terelésként vetette be volna a vámpír? Bármelyik lehetőség is legyen is, hatásos volt. - Damon, kérlek... - préselődött ki egy olyan szavacska számon, ami a mai napon legalább századjára ismétlődött. Megragadtam mindkét csuklóját, majd gyengéden a kanapé támaszához taszítottam azokat. Megpróbáltam az adott pillanathoz mért, komolynak mondható vonásaimat megmutatkoztatni, tekintetemet magabiztosan a türízkék íriszekbe fúrtam.
- Ez nem vicces! - mihelyst elhagyta ajkaimat a mondat, akaratlanul is hatalmas röhögőgörcs kerített hatalmába. Erőtlenül Damon mellé vetődtem, fejem a véletlen folytán mellkasára borult. Éreztem ahogy arcomon megjelennek a vörös foltocskák, valószínűleg erre az időre elvégezte feladatát az a kevéske whiskey.
- Ah, kibírhatatlan vagy... - buktak belőlem elő az esetlen szavak, miközben mutatóujjammal megböktem oldalát. Már az elején tudtam ,hogy nem lett volna szabad elfogadnom az ital ajánlatot. Elvesztem az irányítást magam felett, még ha csak egy pár kortyról, esetleg pohárkáról van szó. Ráadásul a Salvatore házban való whiskeyek elég ütősek, nem kell hozzá 10 perc ,hogy egy embert a padlóra külgyön.
Az ideiglenes csendet a mobilom csörgése törte meg, amit végül nagy nezen előhalásztam a zsebemből. Összefojtak a képernyőre vésett betűk, de nagyjából kitudtam venni belőle egy J betűt az elején. Átmásztam a fotel másik felére, lábaimat a férfire fektettem.
- Elnézést, de valakinek épp eszébe jutottam. - biccentettem Damon felé gúnyos arckifejezéssel, hangomból kivehető volt az enyhe részegség. Pár mondatnyi duruzsolást hallottam mikor fülemhez emeltem a telefont, de hamar, reagálás nélkül a férfi felé tartottam a készüléket. - Nem mehetek haza, beszélned kell vele. - hangnemem leginkább egy duzzogó óvodáséhoz volt mérhető.