Mikaelson rezidencia

Egyszerűen kénytelen vagyok felfogni ,hogy van képe Klausnak felkeresni annyi vele elpocsékolt idő és szenvedés után. Ha akár a nevét meghallom már fel áll a hátamon a szőr, ha csak halványan is arcára gondolok, ahol állandó idegtépő mosolya éktelenkedik a gyomrom bukfencet hány. Vajon miért? Mire kellenék én neki megint? Egyszer már megkapta amit akart, újabb alku kötésére pedig még véletlenül se számítson. De mégis hajtott a kíváncsiság, vagy talán csak egy hajszálnyit a félelem, azzal kapcsolatban ha nem hajtom végre akaratát, csúnyán megjárom. Amúgy is jobban szerettem a rossz csapatban játszani, a jó csapat mindig annyira nyálas és bonyolult, a hallottak alapján pedig nem akármilyen történet fűződik hozzájuk, aminek hallatán hol elkap a röhögőgörcs, hol pedig a hányinger. Ez valami rossz vicc? Az évszázadok során az a két pasi nem talált magának jobbat két Petrovánál?! Ráadásul mindketten egyszerre hajtják és hajtották őket... micsoda férfi logika, bravó!
Lassan megérkeztem a nagy, és túl cicomázott, enyhén a barokk kor stílusának megfelelő épülethez, ahol most pillanatnyilag az ősi család tanyázik. A járást jól ismertem, sec-perc alatt felértem a megadott szobához amit a hibrid megadott nekem. Ám nem voltunk egyedül, ugyanis egy szőke, meg látszatra is elég kellemetlen személy zavarta meg társaságunkat.
- Üdv Klaus. - szólaltam fel lazán, miközben hajamba túrtam. - Te pedig biztosan Rebekah vagy. Igazán örvendek. - erőltetett vigyor kúszott ajkaimra, hangnemem feltűnően szarkasztikus volt.
- Micsoda úri hölgyet teremtettél, Nik. De ne félj, mintha itt sem lennék. - szinte vízhangként tükröződött hangleejtése a lánynak. Arcomra kiült az undor, sosem voltam képes elrejteni valós érzelmeimet.
- Én nem is... - morrantam fel az előző mondat kapcsán, utalva arra ,hogy pillanatnyilag én nem tartózom a férfi fajtájához, de jobbnak láttam hagyni a dolgot. - Nos, akkor miért hívattál? - fordultam felé, majd kissé idegesen körmömet tenyerembe vájtam.

Tétován, magasan felkúszó szemöldökkel meredtem a hybridre. Szinte összefolytak fejemben azok a szavak, melyektől már oly régóta rettegtem ,hogy valaki velem szembe használja majd fel. Lélegzetemet visszafojtva vontam le szemeimet a padlóra, pár percnyi hatásszünet után felszólaltam.
- Na álljunk meg egy szóra! - szinte forgott magam körül a világ, muszáj volt leülnöm. A legközelebbi fotelbe helyezkedtem el, ahol az előbb még Rebekah foglalt helyet. Minden porcikám vágyott rá ,hogy minimum egy pofonnal vagy egy csinos kis leosztással ostromoljam a másikat, de valószínűleg abban a percben tépné ki torkomat a helyéről. Egymagam nem lennék képes ellenszegülni akaratának. Habár akkoriban meghagyta életem, nem reménykedhetek mindig abban a hitben ,hogy ez továbbra is így fog menni. Így jobbnak láttam megbeszélni az ügyet.
- Te...te teljesen megőrültél?! Mit akarsz, hogy ismét úgy táncoljak ahogy te füttyentesz? Úgy hiszem, ezt a lehetőséget már eljátszottad Klaus, akkor most minek kellek neked megint én? - emeltem fejem felé, miközben feszülten toporzékoltam lábammal. Az asztalon feküdt egy üveg whiskey, mellette két pohárral. Micsoda véletlen, akarom mondani kedves gesztus. Töltöttem magamnak egy pohárkával az üveg tartalmából, majd egyből torkomra zúdítottam azt. Az alkohol keserűen marta végig torkomat, ami jól eső érzéssel nyugtatott le. - Egyébként is... miért pont rám van szükséged, mikor itt szaladgál egy rakat magad fajta, aki minden percben óhajodat lesi, heh? - gondolom számított rá ,hogy nem fogom szó, akár cselekedet nélkül hagyni ,hogy úgy cincálja a szálakat, ahogy azt ő akarja. - Oh, milyen udvariatlan vagyok. Esetleg kérsz? - szisszentem fel szarkasztikusan, miközben biccentettem egyet az asztal felé. Töltöttem neki is egy adag "gyógyírt", majd felálltam és pár centire megálltam tőle miközben a poharat tenyerébe csúsztattam. Kéjes tekintettel pislogtam rá, mikor lábujjhegyre állva füléhez hajolva a következőket suttogtam: - Tudod ,hogy ez nem fog menni. Szabad akarok lenni, és akármennyire is szeretnéd nem fogok megrohadni a túlcicomázott kis palotádban. - egy csipetnyi kuncogással ékesítettem a mondat végét, majd állásba helyezkedve ismét a férfi arcát kezdtem fürkészni.