1860-ból fent maradt kilátó

Bonnie

"Viszont aznap nem volt nagy tömeg, csak egy embert találtam."

Mindenkinek van egy gyenge pontja. Nincs olyan, hogy nem. Még nekem, a hazug manipulátornak is vannak. Igen, többesszám, azaz több. Vagy is ha úgy nézzük, akkor csak egy. De abból több szál kihúzható. Ez nem más, mint az érzéseim. Az érzésem a családom után, az érzésem a Salvatore fiúkkal. Kicsit vicces is...Ezen töprengtem, mikor eszembe jutott, hogy ott vagyok, ahol életem egyik nagyon fontos pontja történt. Azokkal ismerkedtem meg, akik meghatározták az életemet. Gondolom aki ezt olvassa, az rájött, hogy a Salvatore fiúkról beszélek...Na szóval így hát arra gondoltam, hogy biztos vannak még olyan helyek, ahol még maradtak épületek, vagy valamik az 1800-s évekből. Így hát fogtam magam, és elindultam "felfedező útra". És meg is találtam egyet,a mire emlékszem. A kilátó...Még járnak oda az emberek. Nem is kevés. Viszont aznap nem volt nagy tömeg, csak egy embert találtam. Bonniet...
-Egy nap sem lehet zökkenő mentes...-mormogtam miközben sétáltam fel a lépcsőn, hogy a kilátó tetejére jussak.
Azon gondolkodtam, hogy odaszóljak, vagy megvárjam, míg ő szól. Aztán eszembe jutott, ha mersz, nyersz. Vagy valami ilyesmi...
-No lám...A Benett boszika?-szóltam hozzá, majd vártam a reakcióját. Közben pedig arra gondoltam, hogy nem fogok ma sem unatkozni....

Bonnie

"Felakartam menni újra a kilátóba, meg is fordultam, de két-három lépés után visszanéztem, és..."

Nem izgatott amit Bonnie mondott, és hogy bevalljam, kicsit szánalmas is volt. Már nem azért, de ez az alvadt vér a "menő"? Vagy mi? Nem értem, de nem is akarom megérteni. Nem is reagáltam rá semmit. Viszont amikor Bonnie elindult, akkor utána mentem, hisz nem akartam ilyen könnyen feladni. Végül is én vagyok Katherine. Már nem azért...Na szóval mikor mögötte voltam, megakartam ijeszteni a vámpír "fejemmel", de ahelyett, hogy megijedt volna, rám dobott egy nagy követ.
-Mi ez Csillagok háborúja, vagy mi? A valóságban vagy aranyom.-majd csak egyszerűen megfogtam a nyakánál, felemeltem.
-Velem ne játszadozz, úgy is én nyerek...-aztán letettem. Felakartam menni újra a kilátóba, meg is fordultam, de két-három lépés után visszanéztem, és azt mondtam:
-Nyugodj meg, nem a te kis aranyos pofid állított meg abban, hogy egy mozdulattal meglegyen a vacsim, hanem az, hogy még hasznomra lehetsz...
Csak ennyit mondtam neki, nehogy "elbízza magát...Visszasétáltam a kilátó tetejére. Nem tdom, hogy Bonnie azon gondolkodott, hogy elhúzza-e a csíkot, vagy azon, hogy feljöjjön, és esetleg normális "ember" létünkre tudjunk beszélgetni. Bár nem tudom, hogy az utóbbit én bírnám-e....

Bonnie

"Ugyanakkor az is felmerült bennem, hogy mi van akkor, ha valami hülye "hókusz-pókusz" alapján nem válik be megigézés..."

Igazából, mikor vissza felértem a kilátó tetejére, s vissza szerettem volna emlékezni, akkor esett le, hogy Bonnie mit mondott utána, miután elmentem. Szóval gondolom így már rájöhetettek, hogy igazán, nagyon nem izgatott, hogy miket vágott a fejemhez. Miután ezt letárgyaltam magamban, és néztem az eget, és éppen emlékezni akartam volna a régi szép időkre.
-Hmm-mosolyogtam el magam-Damon, Stefan-de akkor-mit akarsz, nem volt elég?
Igen, Bonnie is feljött utánam, nem is igazán tudom hogy miért, de nem tudtam elképzelni, hogy mit akar még ott?! De talán nem is volt baj, hogy visszajött...Azon gondolkodtam, hogy megigézzem -e, hátha kiszedek belőle valamit. Ugyanakkor az is felmerült bennem, hogy mi van akkor, ha valami hülye "hókusz-pókusz" alapján nem válik be megigézés, és nem hatok rá. De aki mer, az nyer...ugyebár, így hát s szemébe néztem, és megpróbáltam.
-Tudsz-e valamit, azaz valamilyen tervet a Salvatore fiúk terén?
Nem igazán tudom, hogy miért, de szeretek infókat kihúzni személyekből főleg akkor, ha valami ellenem készülődik. Így már csak várnom kellett, és meglehetősen reméltem, hogy valami friss kerül terítékre...

Bonnie

"De persze nem hazament, vagy el a kilátótól, hanem a magasba magasló kis kóceráj melletti bokorba ment."

Hmm....Szóval semmi hír számomra a "cselszövők" tájáról? Nagy kár.
Ezeket a szavakat mormogtam magamnak, miután Bonnie lement a kilátóról. Igen, Bonnie biztos valamiféle varázslat módján eltudott menni. De persze nem hazament, vagy el a kilátótól, hanem a magasba magasló kis kóceráj melletti bokorba ment. Nem tudom, hogy ennyire tompított gondolkodás volt e benne, vagy csak egyszerűen ennyi esze van-nem sértésként-,de azt hitte, vagy igazából nem is tudom, hogy mit hitt, hogy nem fogom észre venni. Csak ugyan is volt egy kis bökkenő e tervében...Méghozzá az, hogy mire leért, és felnézett, én már mögötte voltam. Nekiállt a szemével felfele nézegetni, hogy még is hol lehetek. Mivel nem talált, megszólaltam.
-Hahóó! Itt vagyok-megfordult Bonnie olyan képpel, hogy ezt lehetett leolvasni róla: hát tudhattam volna! Eközben én a körmömet nézegetve folytattam mondandómat- Azt hittem, hogy a "Nagy Benett boszinak" egyből leesik, hogy egy vámpír ilyenkor mit is csinál. Na jó, nem mindenki, csak páran...inkább csak én.
Annyira untam már az egészet, hogy inkább fogtam magam, és elmentem. De persze nem maradhatott ki a végszó:
-Lejátszottam a napi adagot, úgyhogy már semmi kedvem tovább itt lenni, főleg nem egy boszi körében, úgyhogy viszlát!
Aztán elmentem onnan amilyen gyorsan csak tudtam...

Játék vége

Öröm volt veled játszani

Akkor már nem volt benne semmi. Csak egy porhüvely volt, aminek egykor hamvas bőre sápatagon, tekintete pedig üvegesen meredt rám a szemgödréből. Végtagjai szerteszéjjel lógtak, mint egy rongybabának és belekeseredtem a gondolatba, hogy én műveltem ezt vele. De a haja... ugyanolyan lágy volt és rendezett, mint mikor a tarkóját megtámasztva húztam még közelebb magamhoz azért, hogy könnyebben érhessem el a vénát. Visszarémlettek az ujjaimban tapasztalt érintések. Az illatok és a sóhajok. A ruhája érintetlenül feszült a testén, már ami maradt belőle. A miniszoknya, a kivágott top túl sokat engedett láttatnia lányból, aki túl fiatal volt még, hogy ilyen "munkát" lásson el. De tudtam, hogy csak a kurvák ilyen gátlástalanok és elég kevés családi háttérrel rendelkezők ahhoz, hogy ne nagyon keressék őket. Először nem is tudtam mit mondjak neki. Majd egyre hevesebben tárta fel nekem a nyakát, dekoltázsát, mígnem nem bírtam türtőztetni magamat. Azonnal a nyakának ugrottam. A vére tisztább volt, mint hittem, így abban sem voltam biztos, hogy elég tapasztalt-e ahhoz, hogy máris...megtörténjen. Nem akartam mást csak azt, hogy megszűnjön a zúgás és a késztetés a testemben. Enyhülésre vágytam és akkor az a lány tudta megadni nekem ezt. Nem sokáig szívtam, ugyanis sokkal kegyetlenebbnek, vadabbnak és kielégítőbbnek tűnt az a megoldás, hogy elraktározhatom a vérét és magam csapolhatom le azt. Miután leszedtem több, mint három üveggel és a lány nyaka lebukott a mellkasára, tudtam, hogy megöltem. Mégis, szebb halál volt, mintha egy perverz, középkorú késelte volna meg és aztán megerőszakolja. Tisztességesen akartam eltemetni. A külvárosban kevés ember mászkál, főleg annál a lerobbant kilátónál, ahonnan a létező legkevesebb dolgot látni a hatalmasra nőtt tölgyesektől. Így magabiztosan ástam meg a sírhelyét, majd belehelyeztem a hullát. Gondosan elegyengettem a karjait és a lábait, majd a sírhelye szélére ültem és egy éles késsel vonalat vájtam a könyökhajlatomban.
Több mint tizenhat vágás volt már... túl sok és becstelenül undorító!
Mintha minden zaj, ami a külvilágtól származott megszűnt volna és egyedül a karomból szivárgó vér látványa kötötte le a figyelmemet. És a lány szaga... rothadó testének jajkiáltása.

Stefan & Caroline

"Mégis mi a jó fenét keresek itt?" - kérdezgettem egyfolytában magam, ahogy egyre beljebb és beljebb szippantott magába a komor erdő. Legutoljára Damon szájánál kötöttem ki és rettegtem, hogy esetleg valami irdatlan nagy csoda folytán megint összefutunk, de hála az égnek most nem történt semmi. Csak úgy mentem, mint egy üresfejű idióta a semmi után kutatva. Nem csak az életemről lehetne egy komédiafilmet forgatni, hanem csak szimplán rólam. Az is sokat hozna a konyhára. Néha saját magamon nevetek, annyira szánalmas és földhözragadt tudok lenni. Amióta vámpír vagyok, azóta azért egy kicsit cizelláltam magam, mert az emberi énem tényleg elviselhetetlen volt. Mindenbe beleütöttem az orrom, nagyon sekélyes és buta voltam. Kezdek kigyógyulni az idegesítő magamból...
Végül csak megtaláltam a helyes utat kifelé. Lassan bandukoltam, ritmusos dallamokat dúdoltam, miközben Tyleren járt az agyam. Hiányzik, de tudom, hogy értem ment el, újra velem akar lenni. Szívből remélem, hogy sikerül megtörnie a köteléket, ami összeköti Őt Klaussal. Na igen, Klaus. A hibrid, aki egyfolytában utánam lohol. Mondja már meg valaki, hogy miért? Így akarja bosszantani Tyler, vagy csak arra vár, hogy belezúgjak és Elenát tudja zsarolni velem? Semmi jóra nem számítok vele kapcsolatban, de azt már most leszögezhetjük, hogy én kitartok Tyler mellett. Klausra soha az életben nem cserélném le! Soha!
A távolban megláttam egy tornyot és ahogy megerőltettem a szemem felismertem a régi kilátót, ahova sokat jártam, mikor fiatalabb voltam, még egészen picike. Vámpírsebességgel odarohantam és a látványtól szép emlékek kúsztak elmémbe. Halványan elmosolyodtam és a felfelé vezető lépcsó felé indultam, mikor halk neszezés ütötte meg a fülem. Óvatos léptekkel elindultam, hogy megkerüljem a kilátót és egy alakot véltem felfedezni. Zihálva vettem a levegőt, nem tudtam ki lehet az, így egy pillanat szusszanásnyi szünet után előléptem a homályból és határozott lépésekkel az illető felé indultam. Jól is nézett volna ki, ha félénken oda szoltam volna, hogy "Helló, te ki vagy?"
- Öm, hé - frappáns megszólítás, de legalább elértem a hatást. Ahogy láthatóvá vállt az arca ledöbbentem - Stefan? - nyögtem csak ennyit. Meglepődtem, hogy ott találom, én még ott tartottam, hogy valahol az országban az új legjobb barátjával ontják a nyomort. E helyett itt van Mystic Fallsban és...
- Te mit csinálsz? - ráncoltam össze a homlokom, majd a mellette lévő friss földre pillantottam. Éreztem az érkezésemkor is ezt a bűzt, de meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg tényleg az lenne...
- Stefan, mit csináltál? - léptem hátrébb egy lépést. Egyáltalán nem takartam a félelmem, megrémített, hogy most visszatért és folytatja, amit pár hónap alatt kigyakorolt. - Ugye ez nem az amire gondolok?! - remegett a hangom és mindent megadtam volna egy megnyugtató válaszért. Azonban ekkorát nem hibázhattam, az túl nagy baki lenne...

Csak elmosódott körvonalakat láttam az alakból, aki felém vette az irányt, kizárva annak a lehetőségét, hogy békén hagy. Úgy éreztem, hogy ezzel a lányt sérti meg. Ez az ő temetése volt és nem illetéktelenkedők helye... A düh fokozódott bennem és a vágyat, hogy leteperjem az illetőt, a percek előrehaladtával csak még nagyobb valószínűséget nyert.
A furcsa csak az volt az egészben, hogy míg egyszerre hallottam a pulzáló véremet, amiben renyhe élet csörgedezett, az érkezett ember hangját a fülemben, Elena sikoltását és Damon sercegő kacagását, volt időm arra, hogy felálljak és a tudtára adjam a kétségbeesett hang gazdájának a helyzetet. Sokkalta inkább magyarázat volt; irányomba és az igézés első fázisa.
- Ez... ez egy temetés - gesztikuláltam erősen a kezemmel, de mindeközben a földet néztem és a testemmel takartam el a gödröt. Nem mehet senki oda! Hallottam az egyre több kérdését, de nem bírtam elvonatkoztatni a fejemben lévőkétől. Túl sokan sikoltoztak, visítoztak, röhögtek és kínoztak a fejemben, ahhoz, hogy vészesen távol kerüljek a valóságtól. - Ő ezt megérdemli, érted? - fogtam meg a homályos alak vállait, aki azon mód hátrébb lépett. - Kérlek, - borultam le a lábai elé. - ne haragudj! - könyörögtem az ismeretlennek. A homlokom a könyökhajlatomra esett és bemocskolta a piszkos véremmel a fejem. - Őket mind én öltem meg - kezdtem el vakarni a régebbi hegeket is, hogy kiserkenjenek, de azok gúnyos mosollyal gyógyultak egyre gyorsabban, tudtomra adva, hogy nem érdemlem meg még a fájdalmat sem. - és téged is megfoglak!- néztem rá hirtelen. A szemfogaim lüktettek a szomjúságtól. Ez az ember pedig alkalmas volt. Túlságosan is. Vélhetőleg nő volt, a hosszú haját figyelembe véve, de akkor ez cseppet sem számított.
- Együtt meg tudjuk oldani, Stefan!
- De Elena, én szörnyeteg vagyok!
- Nem csak az vagy.
- Muszáj, érted?! - feltápászkodtam és felé indultam.

Stefan & Caroline

Először nem értettem mi folyik körülöttem és, hogy Stefan miért viselkedik úgy, mint egy elmebeteg, de mindenre fény derült egy perc alatt.
- Egy temetés? - suttogtam és a friss homokkupacra pillantottam. Ez az aminek látszik és Stefannak sürgősen segítségre van szüksége. Kivetkőzött magából és egyfolytában csak az áldozatairól motyogott. Felemészti ez a sok bűn és ez ellen nem tehet semmit. Vámpír, így lételeme az öldöklés, aminek nehéz ellen állni. Amikor egyszer megöltem egy férfit imádtam. Az érzés, amely hatalmába kerített mámorító volt. Ha Stefan nem segít talán újra megpróbáltam volna. Most nekem kell ott állnom mellette, ha tudok.Fájdalmasan felsóhajtottam , mikor súlyos keze a vállamon landolt. Hátrább léptem, egyszerűen nem bírtam elviselni a látványt, de Ő tovább harcolt. Letérdelt elém és úgy beszélt, mintha jó pár liter alkoholt ivott volna.
- Stefan. Stefan ez nem a te műved. - álltam elé és már készültem leguggolni, hogy megnyugtathassam. A következő lépésre azonban nem számítottam.
- Mi?Nem. Stefan nyugodj meg! - kevésbé hatásos hangnemet ütöttem meg, mert féltem tőle. Féltem, mert sokkal idősebb nálam és tudom, hogy nem lenne szívem bántani Őt. Jó barátom, meg akarom menteni, de az halálra rémített, ahogy közeledett felém támadásra készen. Ha elfutottam volna azonnal beindult volna a vadászösztön, de örökké nem hátrálhattam. Megálltam és mélyen a szemébe néztem. Ha nem ismer fel...
- Caroline vagyok! A régi barátod. - győzködtem Stefant, de nem voltam biztos benne, hogy átment a mondandóm- Caroline. Emlékszel?

Ha egy ember elveszti az uralmat önmaga felett, talán meggyilkol másokat,depressziós lesz, nem ismer önmagára, sokkalta inkább szörnyetegnek érzi magát; ami ennek az egésznek a komikus jellegét adja, hogy én magam is így viselkedtem, pedig vámpír voltam. Egy magasabb "szinten" álló élőlény, akinek nem poénból volt a szájában az a szemfog. De gyilkos mód, veszélyesebb is emiatt. Több olyat tehettem, amivel kárt okozhattam a világnak. Éppen emiatt volt szükségem pár évszázaddal ezelőtt Lexire. Létezik, hogy visszaesve ugyanolyan mély veremben érzi magát az ember?
Az előttem álló ember, nem értett semmit abból, amit megpróbáltam tudtára adni. Mintha nem akarta volna tisztelni a halottat, pedig az én karomon már ott díszelgett a lányt megillető vágás, ezért kellett ennek az idetévedőnek is meghajolni az akaratomnak.
- Igen - bólintottam türelmetlenül, egyszeriben kényszeredetten sürgetve az eseményeket. Végül a nevemen szólított; távolinak hatott. Nehéz volt elvonatkoztatni a gyilkostól és a nevén nevezett embertől. Szétváltak bennem, de az emberség súlyosan hátramaradt. Két vér; a sajátom és a teremtőmé. Azé a kegyetlenül irigy nőszemélyé, Katheriné. Vajon ő mikor jutott önmagával elhatározásra?
- Miért? Kié másé lenne? - a tenyerem közé temettem az arcomat. - Egyébként sem tudsz semmit erről és... mint már mondtam mindegy. - újfent felé nyúltam, de egészen sokáig hátrált előlem. Nem keltette egy ijedt ember személyét, sőt a hallra sem vágyott. Csupán értelem sugárzott a szeméből, valami megrögzött magabiztosság.
Caroline vagyok, a régi barátod. Lágy hullámokban aláhulló hajtincsei, élénk tekintete valóban Caret tükrözte.
- Mit keresel itt, Caroline? Ezt... - elléptem tőle és sietősen megpróbálva eltakarni a helyet a sír elé álltam. - nem szabadna látnod én nem vagyok biztos benne miért történt.

Stefan & Caroline

Stefant még soha nem láttam ilyennek. Hallottam róla, hogy ha bedurvul, akkor tényleg bedurvul, na de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire vad, állati tud lenni. Ránéztem az arcára és tudtam, hogy nincsenek otthon. Mintha a vér olyan hatást váltana ki belőle, mint az alkohol. A tudata háttérbe szorul és nem képes magát féken tartani. Öl és öl, hogy kielégítse vágyait, majd leányálmokban ringatja magát. Eltemeti kedvesen, érzékletesen a halottat, akit percekkel az előtt Ő maga ölt meg. A halottat saját testével védelmezné, de az élőket a túlvilágra küldeni teljes lelki nyugalommal. Illetve lélek nélkül. Mintha ketté szakadt volna Stefan. Az általam ismert része eltűnt és csak az ösztöneit követő vámpír maradt. Ő állt előttem. Megrémisztett.
- Miért tetted? - kérdeztem hüledezve hátrálás közben. Nem akartam, hogy hozzám érjen elég volt egy lépés távolságból nézni az arcát. Nem fogtam fel, hogy mi történik. Tennem kellett volna valamit, de a lábaim inkább futásnak eredtek volna, minthogy közelítsek Stefan felé. Pedig akartam. Mindennél jobban akartam segíteni neki, hiszen Ő is ott volt nekem, amikor szükségem volt rá. Az arcomon kétségbeesettség látszódott és már félősen egy apró lépést tettem felé, mikor felismert és a sírt eltakarva kezdte magyarázni, hogy Ő nem is érti mi történt és, hogy hogy esett a dolog.
- Stefan, ez most nem fontos! Majd később megbeszéljük. Nyugodj meg! Ülj le vagy valami csak... - nyújtottam felé a kezemet és újabb lépéssel csökkentettem a kettőnk közti távolságot. Mutatóujjam súrolta kabátját, amit lágyan megfogtam és húzni kezdtem a sírtól. Úgy éreztem jobb, ha távolabb beszéljük meg, hogy mi van. Túl frusztráló látvány lett volna a frissen hantolt sír.
- Gyere - mutattam a kilátó felé - A lépcsőre leülhetsz. Meg kell nyugodnod.