Mystic Fallsi temető

[color=yellow]Egy szomorú hajnal[/color]

Nem tudtam… vagy csak nem mertem álomra hajtani fejemet? Hetente egyszer újra visszatérek feledésbe merült múltamba. Nem akarok ismételten szembesülni avval, amit az ital kitörölt fejemből.
Mégis... megnyugvást kell keresnem. Ez annyira nehéz egy modern városba. Hatvan éve fogtam magamat s kiültem a verandára s néztem égen tündöklő csillagokat s találgattam ugyan mikor csodálhatom meg közelről őket. Most.. nyugalmat s síri csend csupán ott kaphatok, ahol végérvényesen elillant az élet s nyomasztó melankólia trónol a hantokon. Különös, hogy pont ide lépek be... elhagyva a kovácsolt vaskaput a temető állott csendje fogad.
~Egek hihetetlen, hogy pont itt...~ Halott vagyok. Ha nem is teljesen, de az vagyok s talán ezért lelek meg egy ilyen félelmetes helyen nyugalmat. Élő este nem mer józanul keskeny ösvényen haladni s végig mérni a földből kimagasló kőtömböket, melyeknek történetét szellő suttogja szerte szét a környéken.
~ Remélem Ő is megkapta a neki kijáró szemfedőt.~ sandítok félre egy egyszeri hantra, aminek létére fa fejfa figyelmeztet.
Felettem sötét palettán tündöklő csillagok pislognak hívogatóan királyságuk felé. Akik oda jutottak mindent tudnak, s talán kacagva figyelik ügyetlen próbálkozásainkat.
Mélyről érkező sóhaj hagyja, el csupasz ajkaimat s összébb vonva vékony mellényemet toppom felett tovább indulok. Igyekszem nesztelen megejteni lépteimet, hogy ne zavarjam a csendet.
- Hm? - torpanok meg egy föld felé szállingózó toll láttán. Egy öreg fa meghajlott ágán varjú tanyázik s tollászkodva hullajtott becses test takaróját. - Ááá mos, nem ijesztesz meg ostoba madár!- teszem csípőre kezeim s fölényesen vizslatom értelmes tekintetét mely meg csillan, ahogy rám fordítja figyelmét. - Most nem ijedek meg tőled. Egyszeri madár vagy semmi több! Csak azt mondod, hogy kár...kár...én meg majd megdobállak kővel. - vigyorodom el gonoszul. A madár pislog egyet. - Ó, talán félsz? – vonom kérdőre főlényesen. - Hát jól teszed.. buta tollas repülő bestia! Ha elkaplak, szétrúgom a tarkánk nem mondható zrityódat! – fenyegetem.

Egy szomorú hajnal
Xiara és Marcus

Néha nem árt szembesülni avval, hogy sokakra ugyanazon sors vár. Látni a meredt, szürke kövekből vagy márványból alkotott sírköveket érezni az elmúlás lágy nyomását. Itt a levegő kissé frissebb, néha hervadó vagy éppen már rothadó növények szaga keveredik benne.
Mit mondhatnék? Semmit. Kalapomat levéve makacsul hullámosodó hajamról szép nyugodt tempóban folytatom utamat előre, a kissé kitaposott ösvényen. Egyszer majd én is megpihenek..előbb vagy utóbb úgy is a föld fogja elrejteni azt, ami majd ittmarad. Arra számítok, hogy ember maradok, míg az utolsó percek lassan le nem peregnek.
Talán jó, hogy van egy végső állomás, ahonnan majd visszapillantva újra szedhetem eltelt éveimet.
Maga a csend megnyugtat s előcsalogat valami enyhe bánatot is.
Nem zavar... itt megszokott ha valaki lesütött , bánattól, keservtől csillogó szemekkel tartózkodik itt.
Nehéz héten vagyok túl , ami meglátszik arcomon is.
Egyre bentebb haladva nem mindennapi pörlekedés szemtanúja lehetek.
- Egek... ez a nő!- sndítok a csillagos égre s egyfajta értetlen sóhajjal célzom meg a nőt, mely egy szerencsétlen varjút szórakoztat maga módján.
- Nem tudtam, hogy beszélsz az állatok nyelvén. Egyfajta új képeség?

Egészen elvagyok. Könnyű egy madarat leszidni. Nem bántom tettlegesen, csupán pörlekedek vele. Nem vagyok állat kínzó! Nem vagyok egy beképzelt hülye dög. Elégedetten figyelem hogy kap szárnyra s hagy magamra eme tollas élőlény.
~Na te is meguntál.~ csücsörítek lemondón. Egyszer minden véget ér, hogy valami új kezdődhessen el...
- Ha..ha...- eresztem lentebb vállaimat hallva Marcus gúnyos megjegyzését. - Nagyon vicces . Mi lenne ha egyszer nem követnél?- fordulok felé félig. - Ahova ki ruccanok egyből ott termesz. Kicsit unalmas.- mondjuk..ha úgy utána számolnék ...talán nem is lenne sok alkalom arra, hogy felbukkant közelemben. Elsőre véletlen volt. Utána én hívtam magamhoz. AZ iskolában meg... talán egyszer- egyszer láttam futólag. Szóval ez a kérdőre vonás eléggé alaptalan részemről.
- Nincs semmifajta állat megértő képességem. - szögezem le. - Te meg mit keresel itt, ahol nem sokan fordulnak meg? Talán vonzerőm csalogatott ide?
- fő a magabiztosság. Végül idegesen fordítok neki hátat s összefonva mellkasom előtt karjaimat.
- Csak,hogy tudd ihlet gyűjtés végett jöttem ide.- tájékoztatom.- Na jó..inkább sétálni. - vallom be pár pillanatnyi csend után.

Egy szomorú hajnal
Xiara és Marcus

Úgy tűnik sikerült akaratlanul is felpiszkálni a parazsat. Nem gúnyolódásnak szántam. No de meg sem próbálom megérteni a női logikát s változékony lelki világukat. Túl öreg vagyok már hozzá.
- Követnélek? - kérdem vissza hitetlenkedve. Ha tényleg követném akkor okkal jöttem volna ide, és azt úgy is észlelné...eme vád hallatán leginkább arra tudok következtetni, hogy Xiara eléggé szereti elhinni, hogy csakis miatta vagy érte van az egész. Kicsit...gyerekes.
- Nem tudod mit játszod a sértődöttet , nem miattad jöttem erre. Nem te vagy a fókuszban kislány.- ellépek mellőle ahogy elfordul. Mennék tovább.De Ő folytatja beszélgetésünket.
- Szerintem teljesen mindegy miért jöttem nem?- kissé egoista kijelentését beletörődötten ingatom fejemet. - Vonzerő......, dehogy.- legyintek.- Még egy hullában is több vonzerő van mint benned... girheském.- csipkedem kicsit. Most jön a magyarázkodás, hogy miért van itt. Nem mintha kérdeztem volna.
Lassan tovább haladok. Ennek nem lenne jó vége.
- Engem teljesen hidegen hagy , hogy miért vagy itt. Bocs de nem érdekel. Tőlem akár még piknikezhetnél is. - Elég volt a festői meghívása...nem bízom benne. Kis kígyó, aki inkább csapdába csal s kínos helyzetbe sodor amiből csakis Ő jut ki jól. Ez lejátszott meccs.

- Tessék? De én nem is azt akarom, hogy a közép pontban legyek...- hebegem. Bár vágyom arra, hogy valaki tényleg fel figyeljen úgy rám, ahogy egy nőre lehet s nem valami hosszú élettel sújtott valaminek tartson. De ugyan mit várhatnék egy perc életűtől? Ők sosem fogják megérteni azt amit nekünk át kell élnünk akkor, mikor elveszítünk valakit, aki hozzánk közel állt. Túlélni valakit... nem könnyű. Ahogy tovább megy dühödten vicsorítok felé.,
- Ó igen?! Te ostoba emberfajzat! Hogy dögölnél meg! Te könnyen beszélsz! - üvöltöm felé.- Megjátszod az elérhetetlent mi, Hát majd meglátjuk mennyire vagy tökös legény..- sziszegem össze szorított fogakkal s jobb kezem ujjait egymás mellé szorítva feszítem ki.
Éppen hogy behajtom térdeimet mikor valami végig karistolja arcom élét keskeny vér csíkot hagyva nyom gyanánt. Meglepettség kerekedik arcomra.Valaki lőtt... de nem hallottam a lövés dörrenését. Biztos hang tompító lehetett. A lövedék éppen hogy el nem találta Marcust. Hitelen perdülök meg tengelyem körül. Elérve a száz nyolcvan fokos fordulatot megvetem lábaimat s máris egy közeli fa törzse mögé simulok.
- A fene... ezek most mik? Kik? - kérdem magamtól, miközben előkapok mellényem takarásából valamit aminek pengéje meg csillan az est fényében. Kilesve fedezékemből kutatom a terepet, ám valami ropogás kényszerít arra, hogy ki ugorjak eddigi helyemről s elkerüljek egy halálos szúrást amit karóval akarnak bevinni, ám aki támad túl gyors s kecses mozgást produkál.
~Szerencse, hogy tanultam önvédelmet.~ fut végig agyamon a dolog s el hajolva egy felém irányuló rúgás elől felgyorsul mozgásom. Izmaim szédítően működnek s mégis össze hangolódott minden mozzanatom. elsőre kisöpröm ellenfelem lábát, melyen test súlya pihent. Majd ahogy elterül ujjaim között megfordul a fegyver s bele szúrnám mellkasába de ama lény elgurul s így csk a földbe mélyül el a fém. Ki rántom aszt és igyekszek minél gyorsabban helyet változtatni.

Csupán nem értékelem azt, hogy egyfajta hallgatóságnak tekint akkor, mikor teljes mértékben nem érdekel mi van vele. Tud magára vigyázni.
Arról meg végképen nem tehetek, hogy ennyire szeszélyes és lobbanékony kedve van ma este. Dühtől remegő hangja penge ként szakítja a beállt csendet s igen. Lassan a feszültség érezhetően bizsereg közöttünk. Ha komolyan venném, amit nem teszek, mert nem harcolni jöttem, akkor biztos szembe fordulnék vele. Csak hát se harcolni, se értelmetlenül ölni nincs szándékom. Támad, akkor támad s én védekezem ha tudok.. de hogy ne tudnék? Van egy egészséges önbizalmam.
- Chö.- húzom elégedett vigyorra ajkam mikor egy elért sírkőbe belecsapódik valami halk koppanással.
- Hogyaza...- torpanok meg s baloldalra vetődök, hogy esetleges lövedékek útjából térhessek ki. Váratlan rajta ütés lenne? vagy csapda? kik vagy mik lehetnek ezek? Egyáltalán emberek? Megannyi kérdés ötlik fel bennem miközben kezd fentebb kúszni adrenalin szintem, s vérnyomásom emelkedésével szívverésem is szaporábbá válik. Úgy hallom Xiara már elkezdte a kis halálos játékát. Éppen hogy bal szemem sarkából észlelek némi mozgolódást, és még éppen időben állok fel s kapok el kettő kezet. egyikben zömök vas rúd sötétlik. az a valami, akinek arcát símaszk fedi könnyű szerrel emel fel a földről úgy, hogy fogom s kidob a küzdő nő mellé. Úgy rázott le, mint víziló a rá telepedő madarat.
~Basszus...~ sajognak könyökeim a landolástól. De has izmaimat használva talpra ugrok s félrelépek rám vetődő elől. Fél fordulattal máris valami fekete sejlik fel kezemben. Van egy pisztolyom, amint mindig elrejtek. mellényem alá, vagy mint most comb tokban hordok. Leadok egy lövést fel egyenesedő valamira. Az a felőlem eső vállába fúródik. Fájdalmában üvölt fel s maga elé vonva harc eszközét egyszerű emberi tempóban közelít felém. elsőre víz szintes suhintással kezdeményez, ami elől le guggolok s az elém érkező testet látva ki bújok jobb oldalán és kihasználva az alkalmat könyökkel bordán csapom. Igaz ettől csak meg tántorodik, de ez bőven elég ahhoz, hogy test közelből célozzam be fejét. De mintha előre érezné szándékomat eltűnik szem pillantás alatt.
~bárhol lehet a dögje.~ jegyzem meg, és hallgatva elő érzetemre hátam mögé nézek. S igen.. így látom a kissé távolból közeledő suhanás csíkot. annyira van időm, hogy éppen csak félre ugorjak..de így is ellök. Földön puffanva szegezem előre fegyverem s egymás után háromszor húzom meg a ravaszt. Eme golyók nem egyszerűek... van egy bevonat rajtuk.. ugyanis beáztattam ezeket egy anyagba amit a vámpírok nem bírnak. Első golyó a nyakát fúrlya át, a másik a koponya vékony oldalfalán furakodik be.

Egy szomorú hajnal
Xiara és Marcus

Marcus megszenved egyel. No de a lövések eldördülnek, s a test megtorpan elsőre. A lövés akár halálos is lehet, de nem várom meg, hogy kiderüljön, hogy az-e. Amint lehetőségem van ki hátrálok egy támadás elől, és fél fordulattal a kissé megtorpant s vérző vérszívó felé futok.
- Egy minusz!- vigyorodom el, mikor tőrömet bele vágom hátába tőröm élét, ami áthatol szívén.
Halk ropogás szakítja meg a be álló csendet, majd láthatóan izzik fel egy- egy lángnyelv, mely mohón kezdi falni a száraz anyagot, s azon áthatolva már marcangolja a húst s zsigereket is.
- Jól van... nincs sok hátra... ketten csak elbánunk velük!- perdülök a lehagyott fél felé magam elé tartva bökőmet. Nem venném jó néven ha hirtelenjében oldalamba szúrna valami hegyeset. Még akkor sem tehetem meg a lazsálást, mikor egy vadász társaságát élvezem.
- Ne vedd rossz néven tata, de igazán igyekezhetnél a feltápászkodással. Tudod én egy védtelen kislány vagyok, akit meg kellene védeni kettő rossz fiútól akik kiakarnak nyaffantani. - szólok Marcus felé, aki biztos, hogy talpra szökken. Na igen ezek könnyebb ellenfelek, mint a maszkos. De miért? Ezek is vámpírok s ugyan olyan képességekkel rendelkeznek, mint én. lehet, hogy a tapasztalat a különbség? vagy a logika?
Nem tudom. Csak annyiban vagyok biztos, hogy ezt az egyet, akit még látunk el kell tenni láb alól.
Újabb lövés dörren de az nem Marcustól jött. Egy elbujt lövész lehet a környéken. Ami megváltozott a körülményekben, hogy több már pontosított golyó süvít el mellettem, mire be tudok ugrani valami fedezék félébe.
~remek! Már csak ez hiányzott! Ha lőnek Marcus nem tud segíteni. Én még képes vagyok követhetetlenül manőverezni sík terepen.De Ő nem!~

Egy szomorú hajnal
Xiara és Marcus

Lélegzetnyi vételhez jutok, Végre meg torpan az egész pár pillanatra s hátra bukfenccel hátrébb kerülök , és talpaimat megvetve a kissé letaposott földön fel egyenesedek. Ekkor mélyül el a test szöveteiben, s végül szívben Xiara tőrének éle. Féktelen lángok lobannak hirtelen s könnyed táncuk bele kapaszkodva terjed szét álldozatán. Hallani vélem a hús s a nedvek sistergését, ahogy mohón emészti azokat a tűz, mely a halálos sebből erednek.
- Te csak ne pattogtass vimpiri...- címzem neki szavaimat. Még Ő beszél nekem? Ha Ő is különleges képességek nélkül hadakozna tudná milyen nehéz olyankkal szembe kerülni, aki jóval erősebbek, gyorsabbak. Ezt el is mondanám, de éppen lövés dörren. Maga agolyó kos híjján eltalálja Xiarát.
- Az a jóó-....- hosszas káromkodás hagyja el ajkaimat s eltűnök egy sírkő mögött. Na most légy okos Xiara! Ketten vannak. Ennyiről tudunk. Most csakis azon dpl el minden, hogy a kislány mennyire képes elterelni figyelműket. Ha azt megteszi, én bevetem magamat a másik keresésébe. Csak nem vesz észre.
~Csak ne suhanjon át másik helyre.~ villan gondolat fejemben. Több dörrenés hallatszik. Mostmár megy afedezés. Újra tőltöm pisztolyomat s lehajolva indulok el. Tekintetemmel rejtekhelyeket keresek, amik mögé bújhatok. Fa törzséhez simulok. Kivárva hallgatózom. Nem észlelek semmi neszezést.
Úgy látszik Xiara sikeresen játsz a csali szerepét. Jó tíz méteres bújkálás után a ravatalozó hátfalánál találom magamat. Közelről hallom az újabb lövést. Most már ki kell szúrnom a terepből. Nehéz de megoldható. Fülemre s szemeimre hagyatkozva vizslatom a fákat, a magasabb helyeket s igen.. a temető fala mellett álló vénséges fa legalsó vastag ágán üldögél feketébe öltözött támadónk. Éppen mereven tartja távcsöves Bulpuppját. A kis távra használható lencsék közelebb hozzák némileg célpontját, de amíg annak bemérésével vacakol, én meg közelítem őt. Egy lövés lesz... ha ezt elhibázom lehet nagyobb bajt okozok.
Jü három méteres távolságban mégis észre vesz. Cipőm talpa alatt galy reccsen, s az érzékeny fülekbe ez erősebben hat. A vámpír össze rezzen.
Csupán egy halandó fegyverrel kezében. Sokan erre gondolnak, mikor utunk össze fut. Szem villanás alatt elöttem terem s ütésre emeli fegyverének tusát. Jobbra térek ki . Nem marad egy helyben Ő sem. Mozgunk... nem lő, helyette kést ránt elő, majd eldobva puskáját előre lendül.
~Hogyne!~ éppen hogy elkerül öm mozdulatát s jobb oldalának vonalába lerülve balommal megragadom vállát s jobb könyökömmel nyakba ütöm. Hallkatszik valami roppanás, de nem halálos, nem is okoz bénulást. Csak megzavarja. Ezt kell kihasználnom.
Bele taposok erőteljesen közeli térd hajlatába, amitől berogy lába, és földre térdel.
Mögé perdülök teljesen és hasfekvésbe rúgom. Amint kifekszik átlövöm a szívét. Na már ő is lángolni kezd fájdalmas ordítást követően.
- ahh!- sóhajtok megnyugodva.
- Kis genya!- sziszegi gyűlölettel teli hang. Pillant tört része alatt jobb vállam megroppan, s pokoli fájdalommal nyúlik meg izomzatom és izületem.
- Ááááááááááááááá!- Kiesik ujjaim közül fegyverem, Karomat nem érzem. Fájdalom tól lüktető végtagomhoz kapok. Kirántotta a csontot helyéről. De Ő most egy edig fel nem bukkanó banda tag, vagy az az egy, akivel xiara harcolt? De... ha ő itt van, akkor a lány... halott?

Egy szomorú hajnal
Xiara és Marcus

Érzem karomnál, bal lábamnál hogy néha- néha a fegyver tárból kiszabadult fel hevült golyó el surran . Még ha nem is talál el, túlságosan is közel kerülnek hozzám. Pluszban, még ott van ellenfelem, aki cikk-cakkban közeledik felém. Minden egyes erősebb, és össze tettebb támadás után hátrébb táncol, hogy újra felkészülhessen három- négy kisebb, inkább figyelem elterelő szúrásra, ütésre. Evvel is csak szeretné elérni, hogy össze zavarjon s, hogy esetleg le álljak pillantásnyi időre. Evvel szeretné növelni társa előnyét, hogy eltalálhasson.
~ Fenébe! Marcus hol a fenében vagy?~ most égető szükség lenne rá.
~Ennyit a hős vadászról, aki megjátssza a macsót s az elérhetetlent! Erősnek mutatja magát, közben gyenge nyuszika!~ fut végig fejemen harag szülte gondolat. Bal karomat arcom elé emelve védek ki egy rúgást. Szabad kezemmel elkapom boka tájékon a végtagot s felfelé lökve egy hátra szaltóra adok lendületet. Csak sejtem, hogy körülbelül milyen messze fog földet érni a férfi, s hogy eléréséhez mekkora lépésre lesz szükségem. Még mielőtt bármi nemű támadást kezdeményezhetnék lábaim előtt csapódik be egy lövedék. Így hátrébb ugrok s máris rézsútosan suhanok a már talpra érkezett felé. Igen ám, de az egyenesen a sűrűn beépített sírok közé terel, ahol elvesztem szem elől. hiszen itt nem vették ki az öreg, lombos fákat.
~Hol van?1- kapkodom fejemet minden irányba. Feltűnik, hogy megszűnt a lövöldözés s csend telepszik rám.
~Marcus megtalálta volna?~ kérdésemre fájdalmas üvöltés szaggatja meg dobhártyámat s egyből a hang origója felé veszem irányomat.
~Ezek szerint megtalálta s az a mocsok meg Őt követte! Hogy nem vettem észre, hogy mire készül a dög?~ kérdésemre, mit magam felé szegeztem, nem válaszolom meg. Szívem hevesen dobban ahogy meg pillantom a két férfit. Éppen földre esik a kés, s a vámpír pisztolyt húz elő combtokjából. Ujjaim között élével előre fordítom tőrömet s s hosszú ugrással termek fajtársam mellett s vágom nyakába a hideg acélt, mely érezhetően hasítja át bőrét, ereit, nyelő és légcsövét. Vér sercen szét, mely még a levegőben lángra kapnak. Kirántom az el dőlő testből a tőrt, majd ahogy kiterül a fűben bele mártom szívébe azt. Elfordítom balra, és a sebből falánk láng nyelvek csapnak fel. Hátrébb lépek elengedve a markolatot .
- Marcus!- guggolok a térdre rogyott mellé. Egyik válla veszélyesen megdagadt s haszna vehetetlenül , kifordultan lóg a test mellett.Szó szerint körmeim segítségével le tépem a váll feletti anyagot és a kiugrasztott ízületet látva csupán egy valamit tehetek.
- Fájni fog!- társam háta mögé lépve kitámasztom annak hátát s balommal megragadva a fájdalomtól lüktető izomcsomót egy hirtelen mozdulattal vissza rántom azt eredeti helyére.